A ROBOTIKA HÁROM TÖRVÉNYE
- Hogy érted, hogy... - harapta el a mondatot dr. Green, mivel az egész feltételezés abszurd volt.
- Ahogy mondom. A robot úgy hiszi, szerelemes. - Válaszolt halántékát dörzsölve John.
Még csak két hónapja dolgoztak a JMS-86 típusszámú roboton, amit főként elektronikai és finommechanikai célokra konstruáltak, mikor pár napja észrevették, hogy a robot figyelme egyszerűen elkaladozott, ha Nancy a közelében volt.
- De hát ez lehetetlen! A Jupiter szerelmére! Hisz ennek még lelke sincs; csupán pozitron agya! Nem akarom elhinni, hogy a ráfordított pénz egyszerűen elcsurog az ujjaink közül, mert képtelen koncentrálni a munkájára. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor vehetjük a cókmókunkat és agyő A.R.G.!
- Talán ha elvonnánk a figyelmét az asszisztensről... - morfondírozott John, de dr. Green közbevágott.
- Kizárt. Tudod milyen ha egy ember szerelmes.
- De ő nem ember. Lehet hogy ha kivonnánk ezt a tényezőt az egyenletből, megváltozna a helyzet. Hiszen James csak addig foglalkozik egy bizonyos problémával, amíg meg nincs oldva. Ha nincs ott az a nő, akkor meg van oldva a helyzet.
A doktor szeme felcsillant.
- Van benne ráció, drága barátom! Van benne ráció!
Újjab napok teltek el, és Nancyt, a fiatal asszisztensnőt áthelyzték egy másik részlegre. JMS-86 koncentráció-mutatói megnőttek. A mérnökök boldogan lapogatták egymás hátát, sikerült tető alá hozniuk az első, önállóan gondolkozó, minden hibát végiggondoló és döntésképes robotot.
Napok teltek napra, és JMS86 munkájára nem volt panasz. Egész addig az esetig amíg...
- Sztrájkol. - Lépett be a szobába John Johannson, majd helyet foglalt az íróasztal innenső felén elhelyzett fotelben.
- Hogy mit csinál? - nézett fel papírjaiból dr. Green.
- Azt mondja nem bírja tovább elviselni a munkáját, és úgy érzi pozitronagya szét fog darabokra hullani.
- Beszélnem kell ezzel az őrült vaskupaccal. Hol van most James?
- A szerelőszobában ül és makacsul nem csinál semmit.
- Aham, szóval így állunk. - Azzal Green lecsapta a keze ügyében lévő dokumentumokat és kiviharzott a szobából.
JMS-86 magányosan üldögélt a munkaasztala melett. Egy egyszerűbb áramkort, egy mikronukleáris erősítő alapjapját kellet volna az elé pakolt alkatrészekből összeraknia, azonban suta, ám a forrasztási célokra tökéletesen megfelelő karjávaival letúrta hirten a chipeket, és letámaszkodott az asztalra. Hangmodulátorából furcsa, kattogó hang hallatszott gyéren. Dr. Green ekkor lépett be a szerelőszobába. JMS, vagyis közérhetőbben James ráemelte kék fotoérzékeny szemeit.
- Jó estét James! - köszöntötte erőltett nyugalommal a doktor.
- Jó estét dr. Green. - A szavak amik a hangmodulátorból előtörtek valamivel fakóbbak voltak, de szinte a megtévesztésig hasonlítottak az emberi hangra.
- Hallom, sztrájkolsz. Ez rossz hír.
- Nem ütközik a Robotika alaptörvényeibe, ha megtagadom az utasítást időlegesen, főképp nem akkor, ha erre okkal is tudok szolgálni. Kiváltképp egy tesztfeladat végrehajtása során, amit már hatvanhét alkalommal hibátlanul elvégeztem.
- Látom a logikai modulod helyén van. - S ezzel helyet foglalt az asztal sarkán. - Akkor mégis mi a baj, James?
- Nem tudom. Úgy érzem valamim hiányzik. De karjaim, lábaim és a fejem megvan. Teljes rendszerellenőrzést végeztem, mindenem a helyén, energiaszint 96%.
- Meg tudnád fogalmazni a hiány helyét?
- Nem. Úgy érzem, üres. Üres vagyok. - Mutatott rövid karvával a mellkasára. - Egy ideje érzem, de mióta egyedül dolgozom, felügyelet nélkül, ez az érzés elhatalmasodott rajtam.
- Nem vagy egyedül James. Én, és John is itt van a közelben mindíg.
- Nem maguk... - De a mondatot hirtelen elharapta, legalábbis hangszórójából jövő kurta, halk kattanásból lehetett következtetni, hogy direkt harapta el a mondat végét.
- Akkor ki? Nancy, az asszisztens?
James kék szemei halványan felparázslottak a név hallatán, vállai megsüllyedtek; egész tartása megrogyott. Dr. Green hirtelen szánalmat érzett iránta. Tudta, ha most ember lenne, a fájdalom kiülne az arcára, a fehér plasztacél viszont semmilyen érzelmet nem tükrözött.
- Szóval így állunk. - Majd köhintett zavarában a doktor. - James te szerelmes vagy, ami nem is lenne baj. De te egy...
- Egy pozitron agyvelővel megáldott fémkasztni. - érkezett a válasz nagyon halkan. A doktor meg mert volna rá esküdni, hogy lemondó sóhajt is hallott a mondat végén. - Tudja, dr. Green én is eljutottam eddig, de itt mindíg megállok. Én robot vagyok, ő viszont ember. De a legcsodálatosabb ember akit valaha konstruáltak.
- Igen, ebben biztos vagyok, de gyűrd le magadban ezt az érzést, és próbálj meg erre összpontosítani. - Koppintotta meg a nyomtatott áramkört.
- Maga ezt nem érti! - Fortyant fel a robot, majd fellökte magát ülőhelyzetből, hirtelen lesöpörte az asztalról a nyáklapot, majd elfordult a doktortól, a közeli sarokba lépet, ahol maga alá hajtva hidraulikus lábait, leült a földre.
- Dehogynem értem. Amit érzel az a reménytelen szerelem. De te nem lehetsz szerelmes. Neked a munkában, a szolgálatban kéne örömöd - ha egyátalán létezik ilyen - lelned, nem a szerelemben! - válaszolta kétségbeesve a doktor. Még soha nem tapasztalt robottól ilyen heves reakciót.
- De mi értelme a munkának, ha ő nincs mellettem? - rezgett halkan a robot. Ezzel egyidőben apró, atomláng hegesztőjét a homloki lemezhez emelte, majd aktiválta a lángot.
- Ő ember, én robot. Nincs benne logika. Nincs benne egyenlőség... - S a legnagyobb fokozatra kapcsolva átégette az acél koponyáját, benne a pozitron agyvelejét. Csupán egy rándulás, majd a kék szemei lassan kialudtak.
A doktor elképedve, tehetlenül nézte végig az egészet. Még sokáig ült az asztalon, míg végül felállt és kiballagott a szerelőszobából.
- Érted te ezt? - szólt Johnhoz, aki nagy szemeket meresztve hallgatta végig a törénetet. - Öngyilkos lett, akár egy reménytelenül szerelmes ember.
- De ez nem ütközik a harmadik törvénybe?
- Nem... nem hinném. Meg ha ütközne is; a szerlemes elme kiszámíthatlan elme. Ez az ő döntése volt egy helyzetre. Hogy rossz volt-e vagy jó... ezt senki nem tudja megmondani.
Isaac Asimov-nak ajánlva.
Utolsó kommentek